Mesélsz nekem?

Mesevilág a gyermek életében
Melyik kisgyerek ne kérdezte volna ezt, amikor a játékból, a mindennapokból kivált és a felnőttet kereste? És a felnőttnek van-e ideje, ereje és mindenekelőtt képessége a mesélésre? Ez esetben nem a gyerekek kedves időtöltéséről van szó, hiszen ezek az élmények nagyon fontosak a belső fejlődése számára. Annál a gyereknél, aki azt kérdezi: mesélsz nekem? - eredendően nem is a történet, még kevésbé egy bizonyos történet a fontos. A gyerekek a felnőtt közelségét és odafordulását keresik, azt szeretnék, hogy a felnőtt elfogadja és magához emelje őket.
Hogy mit tanulnak a gyerekek a mesehallgatáskor? Soha életében nem tanul többet az ember, mint első életéveiben. A gyerek maga a tanulás, vagyis egész lényével veszi fel magába a világot, és formálja vele a szerveit és azokat a képességeit, amelyeket később maga, önállóan tud uralni, hogy életét alakítsa. Mozgásban, járásban, játszásban tanulja a kisgyerek magát a világ törvényeibe helyezni, egyensúlyt gyakorol, érzékeit működteti, ugyanakkor belső szerveit erősíti, differenciálja.
Ha egy kisgyerek belemerül egy történetbe, vagy kedvesen elmondott versbe, egy dalba, ugyanolyan intenzitással mozog belső világában, mint azelőtt a játékban, és fejleszti azokat a szerveit, melyekre lelki életében van szüksége: bizalmát a jó erejében, bátorságot, szomorúságot, félelmet, csodálkozást, a gyönyörűség örömét, fantáziát és moralitást, emberek és dolgok mértékét, ítélő- és megfigyelőképességet. Ezek mellé az odaadás képessége nő ki az odafigyelni, hallgatni tudásból, és mindenekelőtt a képekben élni tudás, olyan képeken keresztül, amelyeket a nyelv hív elő. Ezért kell komolyan vennünk gyermekeink vágyát a mesék iránt.
Fontos, hogy mesélés közben nem elijeszteni, megrettenteni kell a gyereket, hanem nekünk is gyermekké kell válnunk arra az időre, osztozni a csöppség örömében, aggódásában, feszültségében, nevetésében. A mesék képteremtő ereje nemcsak a gyerekek számára jelent izgalmat.
A meseértést ugyanúgy tanulni kell, mint minden mást. Boldizsár Anikó mesekutató szerint az a gyerek, akinek nem dúdolt az édesanyja, nem mondott neki kis mondókákat, rövid kis történeteket, az soha nem fogja megérteni az igazi népmese jelentését. A meseértésre fel kell készíteni a gyereket, hiszen a mesére figyelni kell, koncentrálni kell, össze kell rakni a képekből egy egész történetet és ezt tanulni, fejleszteni kell. A mesekutató véleménye az, hogy ennek érdekében már egészen kicsi korban, kétéves kortól szükség van arra, hogy a gyerekeinknek meséljünk, beszélgessünk velük, hogy elmondjuk mi történt velünk aznap.
Így tanulhatnak meg ugyanis érteni egy szöveget és aztán később csak abból lesz jól olvasó gyerek és jól olvasó felnőtt is, aki nagyon sok mesét hallott gyerekkorában.
Sokszor lehet hallani, hogy milyen brutális mesék vannak, ám a gyerekek ritkán félnek ezektől. Ha mégis, akkor a szülők inkább ne olvassanak ilyeneket, keressenek kevésbé félelmetes történetet.
"A gyermek a létét fenyegető veszélyeket nem objektíven, hanem fantasztikusan eltúlzott formájában, saját infantilis félelmei tükrében látja. Például egy gyermekevő boszorkányban megtestesülve. A Jancsi és Juliska arra biztatja a gyermeket, hogy önállóan induljon felfedezőútra, akár saját szorongó fantáziájának birodalmában is. Valóban a mesék nagy része arról szól, hogy van egy gonosz, aki mindenfélét elkövet a jókkal szemben, olykor tényleg meg is eszi őket, de a mese lényege az, hogy a rosszat legyőzik, és a végén kiszabadulnak azok is, akiket lenyeltek, megettek” véli Boldizsár Ildikó.
A történeteknek nem az a lényege, hogy félni lehet tőlük, hanem, hogy meg lehet szüntetni a félelmet. Az, aki elég erős és végig tudja hallgatni a mesét, az a végére megnyugszik, elengedi az összes szorongását, a félelmét és nyugodtan fog aludni.
Boldizsár szerint „a gyerekekhez még sokkal jobban eljut a mese bölcsessége, mint a felnőttekhez. A felnőtteket már meg kell tanítani arra, hogy értsék ezeket a történeteket. A mese igenis, hogy mindig ilyen életvezetési tanácsok tárháza volt és a gyerekek valami miatt ezt nagyon pontosan, rettenetesen könnyen a magukévá teszik”.
A mesék ugyanis felnőtteknek is szólnak, ezt tudja a modern mesekutatás is. Régen felnőttek meséltek felnőtteknek, a hallgatók akkoriban éppolyan odaadással éltek ebben a képi világban, mint ma a gyerekek. Ez a hagyomány, az elbeszélés művészete vezet bennünket vissza évszázadokkal és évezredekkel ezelőttre az időben, amikor a kimondott szó hatott, amikor a történeteket még nem jegyezték fel, mert nem tudták vagy nem állt módjukban.
A mesék morális történetek, melyek esélyt adnak a gyerekeknek, hogy önazonosságukat kialakítsák. A mesefigurák által szimpátierőik a jók iránt éppúgy alakulnak, mint antipátia-tartásuk a rosszak iránt.
A meseolvasás-mesehallgatás jelentősége a későbbiekben még nagyobb lesz, hiszen a gyerek ezáltal kap kedvet az olvasáshoz. Sajnos a hazai olvasáskutatási jelentések szerint évek óta csökken az olvasók és olvasni tudók száma. A legutóbbi, 2005-2006-os felmérés is megerősítette ezt a helyzetképet. Az olvasás szerepének visszaállítása, a gyermek- és ifjúkori olvasás fejlesztése a társadalmi versenyképesség egyik alapvető feltétele. Az olvasáskultúra fejlesztése révén megnő a gyermekek és fiatal felnőttek esélye az oktatásban, képzésben, sikeresebben részt vehetnek az életen át tartó tanulásban, jobban érvényesülhetnek a munkaerőpiacon.

Előző cikk Következő cikk